ItthonOtthonVan.hu

Külsőre igazi sztár, vagy inkább tipikus díva: magas és hihetetlenül karcsú, szőke haja a vállára omlik, arca karakteres és mégis bájos. Büszkén újságolja, hogy végre megjelent első, saját dalokból álló Vár a holnap című albuma, amivel egy régi álma vált valóra. Hangja és külseje alapján sokan a magyar Celine Dionként emlegetik. Pedig Wolf Katitól a színpad és a reflektorfény ellenére messze állnak a sztárallűrök, igazi énje a gondos és aggódó családanya, akinek az a munkája, hogy fellép és énekel. Hitelesen vall erről a hazai sztárokat szülői, nagyszülői szerepben bemutató „Nevelésünk titkai” című, most megjelent új kötet hasábjain, a könyvismertető sajtótájékoztatón találkoztunk.

– Hétéves koromban igazi énekesnőnek éreztem magam, amikor egy véletlen folytán elénekelhettem édesapám szerzeményét, a Vuk mesefilm főcímdalát. Kislányként nagyon megtetszett a stúdiók csillogó-villogó világa, szerencsére a szüleim visszatereltek a normális gyerekkorba és nem engedték, hogy beleéljem magam a kiskorú „sztárpalánta” szerepébe. Így aztán teljesen egészséges gyerekként nőttem fel, miközben az éneklést sem hagytam abba.

– Mindig is énekesnő szerettél volna lenni?
– Igen, de nem elsősorban az motivált, hogy minden áron „nagy karriert” csináljak. Az például egy percig sem volt kétséges számomra, hogy gyereket, sőt gyerekeket akarok. Eszembe nem jutott, hogy amikor úgy éreztem, megtaláltam az „igazit” és férjhez mentem, hogy mérlegeljek az énekesi pálya és a gyerekvállalás között.

– Nem gondoltál arra, hogy a gyerek vagy gyerekek hátráltatni fognak, és nem is érzed úgy néha?
– Egyáltalán nem. Sőt, azt gondolom, hogy az anyaság és az éneklés kettős feladat és felelősség az életemben, és ez engem mindenképpen gazdagít. És nem kétséges, hogy az előbbi a fontosabb. Próbálom úgy felfogni, és a gyerekekkel is elfogadtatni, hogy amikor fellépésre megyek és el kell mennem otthonról , az azt jelenti: dolgozom. Nekem ez a munkám, míg másnak a könyvelés vagy a fodrászat. Szerencsém van, hogy a férjem mindenben pótolni tud, a szüleim is sokat segítenek és természetesen néha bébiszittert is igénybe kell venni.

– A család fontosságát a szülői ház plántálta beléd? Édesapád, Wolf Péter híres zeneszerző, gondolom, a művészvilág és a kissé bohém művészi életfelfogás sem lehetett ismeretlen számodra…
– A szüleim mindig nagyon odafigyeltek rám. A szentendrei házunkban valóban gyakran megfordult a művészvilág színe-java, de ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna teljesen normális gyerekkorom. Számomra sokkal inkább meghatározó, hogy Szentendrén, ebben a csodálatos, különleges hangulatú és adottságú kisvárosban nőttem fel. A patakparton laktunk, talán sokan nem is tudják, hogy Szentendrén nem messze a belvárostól folyik egy kis patak, bele a Dunába. Romantikus, rejtelmes, zegzugos környék, tele kalandos helyszínekkel – egy gyerek számára igazi paradicsom. Itt töltöttem a gyerekkoromat, csatangoltunk szabadon, tehettük, mert akkor még sokkal biztonságosabb volt a vidéki kisvárosi élet, mint most. Szentendre a szívem csücske azóta is.

– Mennyire vonzó számodra a környék, a Dunakanyar?
– Visegrád a másik kedvenc helyem, egyszerűen lenyűgöz a történelmi levegője és a fantasztikus szépségű táj. Igen, tulajdonképpen a Dunakanyart – úgy ahogy van – nagyon szeretem, minden pontján otthon érzem magam.

– Egy átlagos, „normális” család két kis gyerekkel gyakran kirándul. Nálatok jut erre idő és energia?
– Az utóbbi időben kifejezetten törekszünk rá. Rájöttem ugyanis, hogy az országban rengeteg helyen jártam már, de semmi mást nem láttam, csak a koncert- vagy báltermeket, ahol felléptem. Most elkezdtük felfedezni a Magyarországot, összekötve egy kis wellnesszel, amit szintén nagyon szeretünk.

– Hol tartotok a felfedezésben?
–  Az elején. Hajdúszoboszlóval kezdtünk, a meleg vizes, csúszdaparkos helyeknek ugye nálunk elsőbbségük van, nemcsak a gyerekek, hanem a férjem miatt is. Visegrádon folytattuk természetesen, a Duna-parton lévő termálhotelben nagyon jól éreztük magunkat a gyerekekkel. Éppen évkezdetkor érkeztünk, nem voltak sokan, szinte csak magunk élveztük a sokféle kényeztetést. Kirándultunk, megnéztük a várost, a romokat, izgalmas és emlékezetes hétvégét töltöttünk ott. Most nyáron pedig a legjobb barátnőmmel, akivel éppen harminc éve barátkozunk, ebből az apropóból elmentünk egy „csajos” programra. Simontornyán egy csodálatosan szép kastélyszállót néztünk ki magunknak. Ez Paks közelében található, gondoltuk, majd bejárjuk a környéket is, de olyan rossz idő lett, hogy tulajdonképpen ki sem mozdultunk a szállodából. Persze, így sem unatkoztunk, volt miről beszélgetni, miközben kipróbáltuk az uszodát és mindent a wellnessfronton… A következő családi kikapcsolódásra pedig megint az ország másik csücskébe, Zalakarosra megyünk, a gyerekek már nagyon készülnek az élményfürdő kipróbálására.

– Közeledik a karácsony, otthon töltitek az ünnepeket vagy elutaztok?
– Hagyományos jövés-menés van nálunk, mint a legtöbb magyar családnál. Szenteste mindenki, a szülők, a nagyszülők, a testvérek és az ő családtagjaik eljönnek hozzánk egy koccintásra. Vacsorázni azonban sajnos már nem tudunk együtt, mert túl sokan lennénk és nem elég nagy a ház. Velünk csak a férjem szülei maradnak, mert ők győriek, és az ünnepet nálunk, az unokákkal töltik. Másnaptól aztán megindul a rokonlátogatás, végigjárunk mindenkit. A szüleimnél, ha összegyűlik a szűkebb család, legalább huszonöten vagyunk. Aztán mi is elutazunk Győrbe az ottani rokonokhoz. Nagyon szeretünk ott lenni. A férjem szülővárosa, de én is megszerettem, mert gyönyörű. A Rába-part hangulata és a történelmi belváros – különösen amióta szépen rendbe hozták – nagyon közel került a szívemhez. Mindig végigsétálunk a kis utcákon, gyönyörködünk a helyrehozott régi épületekben, barokk palotákban, terekben, azért mindig eszembe jut, hogy vajon Szentendre, ahol annyi a szépség és az érték, mikor lesz ilyen állapotban…

Kalocsay Katalin