Elhunyt Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum volt igazgatója – ItthonOtthonVan.hu

ItthonOtthonVan.hu

Ma 2021. április 23., péntek, Béla napja van.

Rovatok

Régiók

Elhunyt Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum volt igazgatója

Megjelent: Itthon Otthon van, 2021. április
Hihetetlennek tűnik, hogy Fodor István neve után most már ezt a második évszámot is le kell írnunk, annyira állandónak és kortalannak tűnt a tanítványok és pályatársak szemében: ugyanaz a szálfaegyenes termet, a szemüveg mögül elővillanó vizsgálódó tekintet, s ugyanaz a szarkasztikus, olykor csípős humor, mint évtizedekkel korábban. Egyedül csak a haja lett idővel kicsit fehérebb. S íme, az életmű most lezárult.

Könyvei, több mint 300 tanulmánya, ismeretterjesztő írása és interjúja nemcsak a szűken vett szaktudomány képviselői előtt, hanem a széles nagyközönség számára is ismertté tették a nevét. Ízig-vérig tudós és tanár volt, így soha meg sem fordult a fejében az, hogy felhagyjon választott hivatása művelésével. Mindig újabb s újabb dolgozatok, könyvek megírása készült, ezek papírra vetése azonban most már végérvényesen utódaira marad. Kutatói szemléletmódját alapvetően meghatározták gyökerei, a kengyeli, a törökszentmiklósi falusi környezet. A gazdálkodás, a ház körül és a földeken végzett munka, a rokonok és az ismerősök történetei visszaemlékezéseinek állandó elemeivé váltak, s megalapozták néprajzi érdeklődését. Egyetemi előadásain soha el nem mulasztotta a népi mesterségekre, hiedelmekre, lakáskultúrára való hivatkozásokat. Büszke volt földből élő őseire, akiknek a sorát a 17. századig vissza tudta követni. Formálisan ugyan nem volt László Gyula tanítványa, életművét azonban mégis félreismerhetetlenül meghatározta a régészeti néprajz módszere és látásmódja. A 19–20. század fordulóján Nagy Géza és Posta Béla által elindított, majd Móra Ferenc által folytatott s László Gyula által kidolgozott és iskolává formált kutatási irányzat az 1960-as évekre meghatározóvá vált a magyarországi népvándorlás kor, a honfoglalás kor és az Árpád-kor régészeti kutatásában. Ez a szellemi, alkotói közeg meghatározó volt a pályakezdő Fodor István szemléletmódjának formálódásában. A másik, egész életpályáját meghatározó élményt a moszkvai egyetemi évek jelentették. 1962-ben magyar állami ösztöndíjasként felvételt nyert a Lomonoszov Egyetemre, ahol történelem–régészet szakon B. N. Grákov és V. N. Csernyecov professzorok irányításával folytatta tanulmányait. Orosznyelv-tudása segítségével széleskörűen elmélyülhetett a szakirodalomban, eljutott számos ásatásra, tanulmányozhatta a múzeumok, egyetemek, kutatóintézetek régészeti gyűjteményeit, s nem utolsósorban olyan személyes kapcsolatokra tett szert, melyek végigkísérték egész kutatói pályafutását. A szkíta, a szarmata és a hun kori emlékek, valamint a finnugor népek hagyatéka mellett főként a volgai bolgár hagyatékkal foglalkozott, e témakörből írta szakdolgozatát is. Széles körű érdeklődését jelzi, hogy régészeti tanulmányai mellett három évig turkológiát is hallgatott a Keleti Nyelvek Intézetében. Ezzel a tudással a tarsolyában lépte át 1967-ben a Magyar Nemzeti Múzeum küszöbét, ahol különböző beosztásokban haláláig szolgált. 54 esztendőt töltött annak falai között. A terepmunka egész pályafutásának meghatározó tényezőjévé vált. Szenvedélyesen kutatta elődeink temetőit és településeit, összesen 43 helyszínen végzett leletmentést, helyszíni szemlét, megelőző feltárást vagy tervásatást. Valamennyi ilyen jellegű munkája közül kiemelkedik azonban a hajdúdorogi mikrorégió területén végzett, 15 lelőhelyet érintő feltárássorozata. Ennek eredményeként teljes egészében feltárt egy 10. századi, egy 10‒12. századi és egy templom körüli temetőt, s kutatásokat végzett további két 10‒11. századi, egy 11. századi lelőhelyen, valamint több korabeli település területén is. A honfoglalás kori és kora Árpád-kori temetőtípusok szinte minden változatát képviselő, zömében teljesen feltárt lelőhelyek közzététele és értékelése a mikroregionális kutatási irányzatnak akár módszertani fundamentumává is válhat. E munkáival Fodor István a település történetének, kultúrtörténetének részévé vált, amit a helyi önkormányzat díszpolgári cím adományozásával (2002) ismert el.Az ásatások mellett az 1970-es években a felkészült elméleti szakember teljes vértezetében jelent meg a szakmai közélet különböző fórumain. A kezdeti szárnybontogatásokat főként különböző könyvismertetések, tudományos népszerűsítő írások jelzik, amelyeket csakhamar a magyar őstörténettel, honfoglalás korral és kora Árpád-korral foglalkozó könyvek és tanulmányok sora követ. Őstörténeti szemléletmódjára komoly hatást gyakoroltak a nyelvészeti kutatások, ennek eredményeként jelent meg első könyve (Vázlatok a finnugor őstörténet régészetéből, 1973), a szélesebb köztudatba azonban a ma már hihetetlennek tűnő, 75 000 példányban kiadott „Verecke híres útján…” c. kötetével (1975, 1980) robbant be. Rövidesen megvédte kandidátusi fokozatát (1982), s sorjáztak komoly szakmai érdeklődést kiváltó tanulmányai: Honfoglaláskori művészetünk iráni kapcsolatainak kérdéséről (1973), Cserépüstjeink származásáról (1975), Altungarn, Bulgarotürken und Ostslawen in Südrussland (Archäologische Beiträge, 1975), Bolgár–török jövevényszavaink és a régészet (1977), Honfoglalás kori korongjaink származásáról. A versed és tiszasülyi korong (1980), A magyarság baltikumi és skandináviai kapcsolatai a IX–XI. században (a régészeti leletek alapján, 1981), Néhány régészeti észrevétel a kabarkérdésről (1986), Megjegyzések a középkori magyar lakóház fejlődéstörténetéhez (1989), Leletek Magna Hungáriától Etelközig (1994). 1978-tól megbízták a Középkori Osztály vezetésével. 1986-ban elért pályája csúcsára: kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává. Ezzel párhuzamosan főszerkesztője lett az Archaeologiai Értesítőnek, a Folia Archaeologicának, a Communicationes Archaeologicae Hungaricae folyóiratnak, titkára az Ásatási Bizottságnak. Tagja volt többek között a Baltisztikai Intézetnek, a Szláv Régészeti Unió állandó bizottságának, az eurázsiai szteppei népek kutatási koordinációra alakult bizottságának, a Societas Uralo-Altaicának, a Finnugor Kongresszusok Nemzetközi Bizottságának, a Magyar–Orosz Történész Vegyesbizottságnak, a Magyar–Ukrán Történész Vegyesbizottság társelnöke, az Uralisztikai Bizottságnak és a Finnugor Kongresszusok Magyar Nemzeti Bizottságának öt évig volt elnöke, illetve tagja volt az MTA Régészeti Bizottságának. Egyéb hivatali teendői mellett 1989–2000 között részt vett a Szovjetunióba hurcolt magyar műkincsek felkutatásában, 1994-től miniszteri biztosként. Kezdeményezője volt a kárt szenvedett országok összefogásának, és a Spoils of War nemzetközi folyóirat létrehozásának. Energiájából nagyszabású kiállítások rendezésére is telt. Ezek közül kiemelendő, hogy ő készítette elő 1988-ban a nagysikerű kínai agyaghadsereg tárlatát, 1994-ben pedig Őseink és rokonaink címmel 11 oroszországi múzeum anyagával igyekezett szemléltetni az ősmagyarság kultúrájának széles körű kapcsolatait. Nehéz időszakban kormányozta az intézményt, a rendszerváltozás átszervezésekkel és bizonytalansággal teli éveiben. Főigazgatói megbízatását 1993-ban visszavonták. Ezt olyan sérelemként élte meg, amelyet soha nem tudott kiheverni.Szerteágazó tevékenységének részeként 1974 óta szerepet vállalt az egyetemi oktatásban is. Előbb az ELTE-n és a szegedi József Attila Tudományegyetemen párhuzamosan, később már csak Szegeden tartott órákat. Itt 1976-ban félállású docensi kinevezést kapott, s Trogmayer Ottóval közösen sikerült újraéleszteni az ötvenes évek elején megszüntetett Régészeti Tanszéket (1989), amelynek 1997-től nyugállományba vonulásáig, 2008-ig tanszékvezetője és intézetvezetője volt. Rendszeresen oktatott népvándorlás kori, honfoglalás kori és középkori régészetet, középkori művelődéstörténetet, magyar és finnugor őstörténetet. Régészek generációi kerültek ki a keze alól, akik ma az ország szinte minden, régészettel foglalkozó intézményében megtalálhatók. Kitűnő előadó volt, a legbonyolultabb kérdéseket is világosan és érthetően tudta elmagyarázni.Főigazgatói megbízatásának elveszítése után Fodor István igyekezett egyéb feladataira koncentrálni. Ezek sorában kiemelt szerepet kapott a honfoglalás millecentenáriumára rendezett kiállítás megszervezése (Fodor István mellett ennek, valamint a kiállítás katalógusának összeállításában Révész László, Wolf Mária és M. Nepper Ibolya játszott vezető szerepet). A kiállítás nagy sikert aratott. Budapesten 425 000 látogató kereste fel a tárlatot, valószínűleg az óta is az MNM leglátogatottabb kiállítása, de a külföldi helyszíneken (Bologna, Milánó, Caen, Toulouse, Madrid, Turku) is sok látogatót vonzott. Fodor István ezt követően is lankadatlan szorgalommal írta tanulmányait, tartotta tudományos és népszerűsítő előadásait, akár az ország legtávolabbi sarkában is. Újabb kiállításokat rendezett (Halotti maszkok, Bajor–magyar kapcsolatok 1000 éve, Passau), folytatta immár tanszékvezetőként egyetemi tevékenységét, valamint hajdúdorogi ásatásait is. Nemzetközi kapcsolatai, bizottsági tagságai állandó elfoglaltságot, s folyamatos utazásokat jelentettek. Munkáját számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el (Móra Ferenc-díj 1994, Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje 1997, Pedagógus Szolgálati Emlékérem 2008, Magyar Érdemrend tisztikeresztje 2016). Ennek a gazdag és fordulatos életpályának szakadt vége 2021. április 3-án. Leljen békét és nyugodalmat a lelke! Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum.

Kiemelt partnereink

Szálláskereső
Keresés

Régió

Akció típusa

Hirdetés

© 2004–2021 Feszt-House Kft. | Médiaajánlat | Impresszum