ItthonOtthonVan.hu

– A műsort nézve Önről leginkább szívélyes házigazda jut az eszembe, akihez nemcsak a nyereményért, „szerepelni”, hanem szinte vendégségbe mennek a játékosok. Szemmel láthatóan nagyon élvezi az adásokat…
– Valóban, ebben műsorban magánemberként is jól érzem magam. Ez egy nekem való feladat. Én is szeretek játszani, nevetni, beszélgetni, s örülök, ha ez a képernyőn is „átjön”. Nem is kedvelem a kvízmester megfogalmazást, mert a Maradj talpon! nem a klasszikus értelemben vett kvízműsor. Angolul létezik erre egy jó kifejezés: játék-show. A kvíz viszonylag szikár kérdezz-felelek szituáció, mi viszont szándékosan nem vegytiszta vetélkedőt akartunk készíteni. A szerepem is sokkal összetettebb. Az angol egyébként a műsorvezetőt hostnak, azaz vendéglátónak, házigazdának hívja, ami jól mutatja, hogy mennyire sokrétű ez a feladat.

– Az Ön jelenléte a játékosokra is jó hatással van. A kamerák és a közönség ellenére általában nem tűnnek feszültnek, partnerek még egy kis csipkelődésben is.
– Igyekszem mindenkihez pozitívan viszonyulni. Törekszem arra, hogy az adáson ne a „vizsgadrukk” érződjön, hanem a játék öröme. A siker titka szerintem az, hogy a képernyőn tulajdonképpen ugyanaz a helyzet elevenedik meg, mint amikor egy család vagy baráti társaság szombatonként leül játszani. Ha sikerül ezt a hangulatot megteremtenünk a stúdióban, az mindenkit otthonos, barátságos érzéssel tölt el.
 
– Családi körben is szívesen játszik?
– Persze. Nálunk is úgy zajlik az élet, mint bármely más családban. Most, hogy a gyerekek már nagyobbak, inkább kártyázni szoktunk, korábban sokat társasjátékoztunk. Mindhárom gyerekünk rendszeresen sportol, alapvetően játékosak.
– Ezek szerint nem estek messze „a fájuktól”, hiszen a sport köztudottan fontos szerepet tölt be az Ön életében, nemcsak riporterként, magánemberként is…

– A sport nálunk mindig benne volt a levegőben, a feleségem is évekig kosárlabdázott. A gyerekekre nem erőltettük, de nem is nagyon kellett, mentek maguktól szívesen. Persze pártoltuk és pártoljuk a mai napig, hiszen rengeteg hozadéka van a sportnak, függetlenül attól, hogy aztán sportoló lesz-e az emberből vagy sem. A nagyobbik fiam kézilabdázik, a kisebbik futballozik, a lányom pedig, aki a középső gyermek, kosárlabdázik. Csak hogy egyszerűbb legyen szervezni az életünket… 
– Pedig, ha jól tudom, a szülei nem igazán voltak aktívak e téren. Honnan ered Önnél a sport szeretete?
– Magam sem tudnám pontosan megmondani, valamiért már egészen kisgyermekkorom óta érdeklődéssel néztem a sportot a televízióban. Egyszerűen vonzott. Aztán később magam is elkezdtem: jó három és fél évig teniszeztem, utána sokáig  kézilabdáztam. Része lett az életemnek, s ez így van a mai napig. Ha hosszabb ideig hanyagolom a testmozgást, meg is érzem a közérzetemen.

– A sportot remekül össze lehet kötni egy kis kiruccanással. Gyakran kirándulnak?
– Hogyne, sokszor turistáskodunk belföldön. Két évvel ezelőtt például úgy indultunk el nyaralni, hogy csak azt tudtuk, Sárospatakig szeretnénk eljutni. Nem terveztük meg előre sem az útvonalat, sem a szálláshelyeket. Bepakoltuk a sátrat az autóba, Hatvannál letértünk az autópályáról, és nekivágtunk hegynek-völgynek, a kis falvaknak. Mentünk, ahogyan éppen jólesett, ez volt az egyik legjobb nyaralásunk. Vannak persze állandó kedvenceink is, mint a Tisza-tó, ahová évek óta visszajárunk. Ott is általában sátorozunk, sokat kenuzunk, és mindig kaphatók vagyunk egy kis madármegfigyelésre is. A zalai tájakoz szintén szorosan kötődöm, mert a feleségem családja ott él. A Balaton persze kihagyhatatlan. Nagy tervem, hogy egyszer megtanulok vitorlázni, hihetetlenül vonz a természetessége.

– Tavaly az egyik műsorvezetője volt a Balatoni nyár című műsornak, amely nap mint nap a „magyar tenger” partjáról jelentkezett hírekkel, érdekességekkel. Visszatekintésként fel tudna idézni egy-két emlékezetes pillanatot, találkozást?
– Önmagában már az élmény volt, hogy az adás a révfülöpi kikötőben készült. Ennél szebb stúdiót nem kívánhatott volna az ember, ráadásul részeseivé váltunk a balatoni mindennapoknak. Egyszer például interjú közben megjelent a színen egy macska, és elkezdett horgászni. Az operatőrünk persze rögtön észrevette, s gyakorlatilag élő adásban közvetítettük, ahogyan kifogja a halat és elégedetten elballag a zsákmányával. Időnként odaúszott egy csapat hattyú, vadkacsa, emberek jöttek-mentek, nézelődtek, kikötött a sétahajó, integettek az utasok...
A munkát az is izgalmassá tette, hogy közvetlen a bőrünkön éreztük az időjárás szeszélyeit. Nagyon jó, természetes televíziózás volt, hiszen az interjúalanyokkal, a vízimentőkkel, a borászokkal, a fesztiválszervezőkkel a saját közegükben beszélgettünk.

– Híres vendéglátós dinasztia, a Gundel család leszármazottja. Az országot járva is szívesen adózik a gasztronómiai élvezeteknek?
– Nagyos szeretem a változatosságot. Vallom, hogy bármerre is járunk, mindig a helyi specialitásokat kell megkóstolni. Szegeden mindig útba ejtjük a kedvenc halászcsárdánkat, de a Balaton partján és Tiszafüreden is elsősorban halat szeretek enni, Baján pedig gyufatésztás halászlevet. Mert az is érdekes, hogy az ország egyes vidékein melyik ételt hogyan készítik. Mindig szívesen beszélgetek a vendéglátósokkal, a felszolgálókkal, a borászokkal, szeretem megtudni, hogyan készül az étel, mi a jó bor titka. Egész más így elkölteni egy ebédet vagy vacsorát. Ez a fajta ember- és életszeretet szerintem nélkülözhetetlen a vendéglátáshoz.

– Mostanában hogyan éli meg a népszerűséget? A januári médiabálon Önnek ítélték a „2011 médiaszemélyisége díjat”. Mennyire más „médiaszemélyiségként” beülni mond­­­juk egy vendéglőbe?
– A díjakat és elismeréseket tudni kell kezelni. Vannak csendesebb és vannak hangosabb időszakok, ez a hullámzás természetes a mi szakmánkban. Egy közkedvelt tévéműsor idején sokan megszólítanak az utcán, sokan szeretnék jelezni valamilyen módon, hogy ismerik és szeretik, amit csinálok.
A visszajelzés persze mindig jólesik és fontos nekem, mindazonáltal pontosan tudom, hogy ettől nem vagyok jobb televíziós, mint amilyen voltam egy-két évvel ezelőtt. Csak most adott egy trambulin, ami magasabbra repít. De legalább ilyen fontos, hogy a siker mögött egy egész csapat áll, akik nélkül én sem tartanék itt.

Kőrösi Katalin